Legát Tibor: Friderikusz-show

Péntek este a család nézi a tévét. A rendszerváltás környékén vagyunk. Érdekli őket a nagyszabású produkció, a pazar külsőségek, jó zene stb., ráadásul (vagy főleg) olyan vendégek vannak – például Alain Delon –, akikkel szemben legfeljebb Lollobrigida sokkal korábbi szilveszteri produkciója (egyszeri alkalom) vethető össze. Nem szokásosak a Magyar Televízióban. A gyerek nem ért semmit belőle, csak azt érti, hogy „dolgok” történnek a képernyőn. Büszke arra, hogy a részese lehet. Úgy érzi, hogy komolyan veszik.

Akril, vászon, keretben
30 x 30 cm

Ebben a festményben az a legjobb, hogy első pillantásra majdnem családi portrénak tűnik, aztán nagyon gyorsan kiderül, hogy itt inkább valami közös lelkiállapot van megfestve, nem három ember. A három arc egymás mellett áll, de nem a hasonlóságuk miatt tartoznak össze, hanem azért, mert ugyanabban a furcsa, izzó háttérben léteznek. Mintha nem egy családot látnánk, hanem három különböző fokozatát ugyanannak a csendes zavarnak.

A vörös, kék, fekete és sárgás ecsetnyomok mögöttük nem háttérként működnek, hanem érzelmi időjárásként. Ettől a kép nem nyugodt portré lesz, hanem egy kicsit lázas, kicsit bizonytalan jelenlét. A figurák arca leegyszerűsített, szinte gyerekrajzos, mégis nagyon pontos: a szájak piros foltjai, a kis szemek, az elhúzott orrok mind azt sugallják, hogy ezek az alakok nem beszélnek sokat, de valami azért nagyon ott van bennük.

Különösen jó, hogy a három figura között nincs valódi dráma, mégis van feszültség. A bal oldali és a középső alak majdnem összeérnek, a jobb oldali kisebb figura pedig úgy áll mellettük, mintha egyszerre tartozna hozzájuk és lenne egy kicsit kívül is az egészen. Ettől a képben van valami nagyon ismerős: az a családi vagy közeli viszony, ahol nem történik semmi látványos, mégis mindenkinek megvan a saját kis külön magánvilága.

Az ilyen festmény attól marad meg, hogy nem akar tökéletes arcokat adni, inkább azt mutatja meg, milyen, amikor emberek együtt vannak, de közben mindegyikük egy kicsit máshol jár. Kicsit naiv, kicsit szomorkás, kicsit feszengő, és pont ettől igaz. Olyan, mint egy emlék egy családi fotóról, amit a hangulat sokkal jobban megőrzött, mint a részleteket.