Legát Tibor: Önarckép kék gázálarcban ("Ott fent a kék, a kék a terepszín")

1988-ban írtam meg az Ígéret földje című szövegem első változatát (a végső 1992-ben jelent meg a Kézi-Chopin együttes hasonló című lemezén), innen származik a címben szereplő idézet, a teljes versszak ez:

És ha egy angyal a földre száll
Arra gondol, hogy kincset
Kék színű zubbony és glória
Neki kell valamit hazudnia
A palackban cukrozott formalin
Ott fent a kék, a kék a terepszín


A furcsa az, hogy 35 év után sem változott a véleményem a „mennyek országáról”: az ember nemcsak a földi, de – ha van ilyen – az égi valójában sem tud megváltozni; a mennyei csatákat ugyanúgy szirénaszó kíséri, lövészárkok vannak és bombázások, a különbség mindössze annyi, hogy a folyamat nem úgy ölt testet, nem úgy tárgyiasul, mint itt a földön. Odafent a semmi kékségében élnek az emberek, nincs testük, nem látják a másikat, az identitásuk, gondolkodásmódjuk azonban megmarad; emiatt ugyanaz a folyamatok történnek meg spirituális formában, amelyek földön is történnek. És az emberi lelkek efféle láthatatlansága is véges, ezért ugyanúgy meghalnak, mint az hús-vér emberek. De mielőtt ez bekövetkezne, ugyanúgy áhítják a földi létet („paradicsomot”), ahogy mi a mennyországot. Ezért a kék gázálarc természetes jelképes, arra utal, hogy én még itt, a paradicsomban készülődöm az utazásra.

Akril, vászon, keretben
40 x 30 cm

Ebben a festményben az a legjobb, hogy úgy néz ki, mintha egy önarckép felrobbant volna, és a darabjai külön figurákként kezdtek volna tovább élni. A középen lebegő kék villanykörte-fej rögtön elviszi az egészet valami furcsán szellemi, mégis ironikus irányba: mintha az identitás itt egyszerre lenne ötlet, kisülés, megvilágosodás és teljes zavar. Körülötte a többi arc nem egyszerű mellékszereplő, hanem ugyanannak a személyiségnek különböző, elrajzolt állapotai: sérült, morgó, széteső, figyelő, hallgató részek.

A vörös háttér különösen sokat ad hozzá, mert nem hagy levegőt a képnek. Minden egy kicsit közelebb jön, minden idegesebb, sűrűbb, nyersebb lesz tőle. Ehhez képest a világító kék fej majdnem hideg nyugalmat hozna, de persze nem tud: túl furcsa, túl üres, túl mesterséges ahhoz, hogy megnyugtasson. Ettől a festmény nem egyszerűen expresszív, hanem kifejezetten pszichés terű lesz, mintha nem alakokat látnánk, hanem egy belső rendszer szereplőit vészvilágításban.

Nagyon jók a többi figura arcai is. A bal felső, varrott szájú alak, a jobb oldali szinte állatfej-szerű figura, az alsó középső kicsi arc mind úgy hatnak, mintha valami családi fotó, rémálom és terápiás jegyzet egyszerre csúszott volna egymásra. Nincs bennük klasszikus szépség, de van bennük karakter, seb, komikum és valami nagyon közeli idegesség. Pont attól erősek, hogy nem rendeződnek el szépen.

Az ilyen kép nem azt kérdezi, hogy „ki vagyok én?”, hanem inkább azt, hogy hányféleképpen lehet egyszerre szétesni és jelen lenni. Kicsit bohócos, kicsit nyugtalanító, kicsit költői, és nagyon jól áll neki ez a nyers, ösztönös festőiség. Olyan munka, ami nem portrét ad, hanem belső társaságot.