Tóth Ágnes: Eljött hozzánk

Akril, farostlemez, 50x70 cm

Ebben a festményben az a legerősebb, hogy a Mikulás-figurát teljesen kifordítja a megszokott ünnepi szerepéből, és valami sokkal magányosabb, emberibb alakot csinál belőle. Itt nincs csillogás, nincs gyerekkönyves derű, nincs piros-arany mesevilág. Van helyette egy csuklyás, kissé megfáradt figura egy szürkészöld, tompa térben, mintha nem ajándékot hozna, hanem csak átsétálna egy nehéz napon. Ettől a kép rögtön több lesz egyszerű karácsonyi motívumnál: inkább egy téli lelkiállapot portréja.

A vörös kabát nagyon jól működik ebben a hideg, lecsendesített környezetben. Nem harsog, inkább izzik. A fehér szegélyek, a szakáll és az apró világos forma a háttérben csak még jobban kiemelik ezt a sötétebb, kissé kopott ünnepiséget. A figura tartásában van valami bizonytalan méltóság: nem hősies, nem kedveskedő, inkább olyan, mint valaki, akire ráadtak egy szerepet, de közben ő maga már rég máshol jár fejben.

Jó benne, hogy nem akar egyértelmű lenni. Lehet nézni úgy, mint fáradt Télapót, lehet úgy, mint magányos vándort ünnepi jelmezben, és lehet úgy is, mint a gyerekkori mese maradékát egy felnőtt, kissé szomorú világban. Ettől a kép nem illusztráció, hanem hangulat. Csendes, kicsit komor, kicsit abszurd, és pont ezért emlékezetesebb, mint egy „szép” karácsonyi kép.

Az egészben van valami nagyon finom melankólia. Nem nyomja rá magát a nézőre, csak ott áll, és hagyja, hogy lassan hasson. Olyan festmény, ami nem az ünnep felszínét mutatja, hanem azt a furcsa, néha kicsit üres, néha kicsit megható csöndet, ami alatta szokott maradni.