Tóth Ágnes: Karantén fitness
Akril, rétegelt lemez 76x76 cm
Ez a festmény nagyon pontosan kapja el azt a korszakot, amikor a nappali egyszerre lett tornaterem, színpad, menedék és enyhe idegösszeomlás helyszíne. A központi alak a tévé előtt mozog, követi a képernyőn látható figurákat, miközben a kis kutya lent a padlón úgy figyeli az egészet, mintha maga sem lenne biztos benne, hogy ez most testedzés, rituálé vagy a civilizáció új, kissé szomorú formája. Ettől az egész jelenet egyszerre vicces és meglepően megható.
A kompozíció nagyon szépen van összerakva. A bal oldalon álló figura nagy, puha tömbje, a jobb oldalon világító tévékép és a kettő között végighúzódó bútor együtt egy erős, stabil szerkezetet ad. A képernyő fényes, majdnem hideg fehérsége rögtön fókuszt teremt, miközben a szoba kékes-szürkés, kissé megkopott tónusai inkább a bezártság, a rutin, a csend felé viszik a hangulatot. A padló hosszú, barnás sávja szinte kifut a néző felé, ettől a térnek van egy enyhén színpadszerű mélysége, mintha a mindennapi élet itt előadássá vált volna, csak épp taps nélkül.
Ami különösen jó benne, az a hangnem. Nem gúnyolja ki a figurát, pedig könnyű lenne poént csinálni az otthoni edzésből. Inkább valami nagyon emberit mutat meg: azt a kissé esetlen, de becsülendő próbálkozást, amikor valaki a négy fal között is megpróbál rendet, ritmust, mozgást vinni a napjába. A testtartásban van némi bizonytalanság, a mozdulat nem hősies, nem látványos, inkább valóságos. Pont ettől működik. Nem fitneszreklám, hanem élethelyzet.
A kiskutya zseniális részlet. Nem csak cuki mellékszereplő, hanem az egész jelenet hőmérsékletét beállító figura. Lent ül a padlón, mintha egyszerre lenne tanú, társ, közönség és néma kommentátor. Tőle válik a jelenet igazán otthonivá. A tévén futó mozgásprogram és a kutya csendes jelenléte között nagyon jó feszültség van: az egyik a külső világ szabályozott, gyártott aktivitása, a másik a teljesen természetes, szótlan együttlét.
Festőileg az a legérdekesebb, hogy a felület nem finomkodik. A fal textúrája dörzsölt, kissé nyers, a padló és a bútorok sem részletező realizmussal vannak megcsinálva, inkább hangulatblokkokként működnek. Ettől a kép nem dokumentum lesz, hanem emlékké sűrített állapot. Kicsit olyan, mint amikor már nem pontosan egy napra emlékszel, hanem arra a hosszú időszakra, amikor minden nap hasonlított egymásra: képernyő, lakás, mozgás, bezártság, kutya, és valami makacs próbálkozás, hogy azért mégis történjen valami.
Az egészben van egy nagyon szép, halk irónia. Nem nevet hangosan, nem tolja túl a karantén-nosztalgiát, csak pontosan megmutatja, mennyire furcsa volt, amikor a privát térből nyilvános szerepek gyakorlótere lett. És közben mégis marad benne valami gyengédség. Mert végső soron ez nem a bezártságról szól igazán, hanem alkalmazkodásról. Arról a kissé szomorkás, kissé komikus, de nagyon emberi képességünkről, hogy még a nappali közepén is hajlandók vagyunk folytatni valamit, amit életnek nevezünk.
