Tóth Ágnes: Nem, ma nem jó
Akril, farostlemez, 50x70 cm
Ez a festmény nagyon pontosan tudja, hogyan kell egyszerre melankolikusnak, abszurdnak és ijesztően hétköznapinak lenni. A középen álló figura fekete sapkában, sötét kabátban, babakocsival mintha nem is sétálna, hanem csak megállna egy pillanatra a saját életének közepén, és hirtelen nem lenne teljesen biztos benne, hogy most merre tovább. A háttér szürkés lakótelepi tömbjei, a hideg kékes járda, a kirakat vagy üvegfelület mellé tett magányos pohár mind ugyanabba az irányba húzzák a jelenetet: ez a városi lét nem tragikus nagyopera, hanem fáradt, kissé ködös, nagyon ismerős állapot.
A kompozíció egyik legerősebb húzása az a gyönyörűen furcsa részlet, hogy a figura mellett ott áll az a karcsú kis asztal egyetlen pohárral. Ez a pohár szinte teljesen értelmetlennek tűnik, és pont ettől válik zseniálissá. Mintha a jelenetbe becsúszna valami eltévedt elegancia, valami félresikerült civilizációs gesztus: egy ital, amit senki nem élvez igazán, csak ott maradt a hideg levegőben, mint egy kis emlékeztető arra, hogy a felnőtt élet valahogy mindig egyszerre próbál kulturált és szétesett lenni. Ettől az egész festmény kap egy halk, nagyon jó minőségű humort. Nem viccel hangosan, csak hagyja, hogy a furcsaságok egymás mellett dolgozzanak.
A babakocsi különösen fontos. Nem egyszerű kellék, hanem szinte második főszereplő. A fekete tömegével majdnem elnyeli a gyereket, aki csak kis arccal bukkan elő belőle, mintha a világba való belépése eleve valami sötét, puha, guruló alagútból történne. Ez egyszerre megható és kicsit nyugtalanító. A felnőtt alak arca zárt, nehéz, szinte megkövült, miközben a gyerek jelenléte elvileg az élet, a folytonosság, a remény terepe lenne. Itt viszont nincs szentimentális anyaság-apaság ikonográfia, nincs idealizált családi idill. Inkább az látszik, hogy a gondoskodás sokszor kabátban, fáradt arccal, hideg utcán történik.
Festőileg az egész nagyon szépen van visszafogva. A színvilág tompa, hideg, szürkéskék és barnás tónusokra épül, ezért a sárgás ital a pohárban és a kisgyerek arca rögtön apró, de erős hangsúlyokká válnak. Ez nagyon intelligens döntés. A felület sem finomkodik: kissé dörzsölt, matt, helyenként szinte ködszerű, amitől a jelenet nem dokumentum lesz, hanem emlékké sűrített lelki időjárás. Olyan, mintha nem is egy konkrét percet látnánk, hanem azt az általános, nehezen megnevezhető állapotot, amikor az ember egyszerre van jelen a külvilágban és teljesen máshol fejben.
A legjobb az egészben, hogy a festmény nem akarja eldönteni, szociális látlelet-e, családi jelenet-e vagy finoman groteszk városi ikon. Hagyja, hogy mindhárom legyen.
Benne van a lakótelepi valóság, a szülőség súlya, a magány, a kiszivárgó humor, meg az a nagyon mai érzés, hogy még a legegyszerűbb jelenetek is valahogy enyhén szürreálisak lettek. Olyan munka, ami nem kiabál, nem magyaráz, csak csendesen odateszi a néző elé a kimerült emberi lét egyik legpontosabb verzióját: kabátban, babakocsival, egy pohár mellett, valahol a hideg és a folytatás között.
