Anyádrajzol: Anyám levágta

2019, cc 14x11 cm, akvarell papír, akril, tinta

Ez a lap úgy működik, mint egy családi anekdota, egy népi bölcsesség és egy enyhén lerobbant szentkép közös gyermeke. A felirat már önmagában telitalálat: „Édsanyám levágta a cipőfűzőmet, hogy ne aludjak cipőben.” Ebben a mondatban benne van a gondoskodás, a fáradt praktikum, a szeretetbe csomagolt kíméletlenség és az a nagyon ismerős kelet-európai logika, amely szerint a problémát nem megbeszélni kell, hanem gyorsan és véglegesen megszüntetni. Nem finom nevelési módszer, cserébe legalább van benne hatékonyság.

A szöveg alatt álló figura ehhez tökéletesen passzol. A kissé lehajtott fej, a puha barna-szürkés foltok, a kusza hajvonal és a sötét ruhatest együtt olyan alakot hoznak létre, aki egyszerre tűnik megbékéltnek, megfáradtnak és enyhén megszégyenítettnek. Nem klasszikus portré ez, hanem egy életállapot gyors kivonata. Olyan ember néz vissza innen, akivel már történtek dolgok, és ezek között biztosan akadt néhány teljesen értelmetlen, mégis meghatározó családi beavatkozás. A bajusz-szakáll körüli akvarellfolt különösen jó: mintha az egész identitás egy kis kávé, por és rossz döntés elegyéből állna össze.

Szakmailag az a legjobb benne, hogy mennyire pontosan van belőve az arány a naiv rajznyelv és az érzelmi töltet között. Ha ez túl szépen lenne megrajzolva, elveszne belőle a nyers igazság. Ha még lazább lenne, szétesne a poén. Így viszont pont jó: a fekete ruha súlyt ad, a fej körüli barnás mosás puhít, a kézírás pedig viszi az egész lap ritmusát. Nem illusztrálja túl a mondatot, inkább meghagyja neki a saját terét, és ezzel sokkal erősebb lesz. A papíron maradt üres felület sem semmi: hagy helyet annak, hogy a néző fejében szépen visszhangozzon ez a teljesen abszurd, mégis rettenetesen ismerős mondat.

A humora különösen jó minőségű, mert nem viccet gyárt, hanem világot nyit. Egyetlen mondatból előkerül egy anyafigurára jellemző egész logika, egy fiúból férfivá csúszó alak egész esetlensége, meg az a családi szeretetfajta, amelyik ritkán ölel, viszont határozottan intézkedik. Ez az a közeg, ahol a törődés nem puha szólam, hanem olló. És ettől a lap sokkal több lesz egyszerű gegnél: kis társadalmi antropológia, háztartási pszichológia, minimál portré és családi groteszk egyszerre.

Az egészből valami nagyon szerethetően szikár emberismeret árad. Nem idealizálja a családot, nem csinál nagy drámát a nevelésből, nem akarja szebbre hazudni ezt a furcsa gondoskodást. Inkább felmutatja, hogy a szeretet néha úgy jelenik meg, mint egy teljesen aránytalan, de végül mégis emlékezetes intézkedés. És ettől a rajz nemcsak vicces, hanem meglepően gyengéd is — csak szerencsére nem cukormázas, hanem rendesen, használhatóan magyar.