Anyádrajzol: Az első tonhal
2022, cc 14x11 cm, 100% pamut, savmentes akvarell papír, akvarell, akril
Ez a munka olyan, mintha a strandjelenet, a divatrajz és egy nagyon száraz abszurd humor egyszer csak megállapodtak volna egymással. A karcsú, végletekig leegyszerűsített nőalak olyan eleganciával tartja fel a halat, mintha nem friss fogást mutatna, hanem valami gondosan kiválasztott kiegészítőt. Ettől az egész jelenet egyszerre válik kifinomulttá és teljesen képtelenné. A pózban van valami modell-szerű magabiztosság, a helyzetben pedig valami tökéletesen indokolatlan nyári szürrealizmus.
A legerősebb benne az arányokkal való játék. A figura hosszú, majdnem irreálisan megnyújtott teste a könnyedség, a kecsesség és a kissé ironikus stilizáció felé viszi a munkát, miközben a lelógó hal nagyon földhözragadt, nagyon tárgyi, nagyon konkrét ellenpont. Ez a kettő együtt adja a kép sava-borsát: magas esztétika találkozik halk halszaggal. Szakmailag ez kifejezetten jó húzás, mert nem bonyolult eszközökkel teremt feszültséget, hanem két teljesen eltérő vizuális minőség ütköztetésével.
A vízfestékszerű háttér is szépen dolgozik. A halvány ég és a tenger vékony horizontja nem akar versenyezni az alakkal, inkább teret hagy neki. Ettől a jelenet lebegő marad, majdnem álomszerű, miközben a fekete vonalrajz kellően száraz és pontos ahhoz, hogy ne csússzon szentimentális nyári képeslapba. A szürkés árnyék a figura lábánál különösen jó apróság: alig van jelen, mégis földre teszi ezt az egyébként szinte teljesen elvont, kifeszített alakot.
A rajzi nyelv tudatosan takarékos, és ez az egyik legnagyobb erénye. Nem részletezi túl a testet, nem naturalista, nem akar anatómiai bravúrt felmutatni. Inkább karaktert épít néhány vonallal, és meglepően pontosan. Van benne valami, ami egyszerre idézi a gyors jegyzetet, a divatillusztrációt és a személyes vizuális naplót. Ettől a figura nem egyszerűen nőalak lesz, hanem attitűd: kicsit távoli, kicsit önmaga szobraként álló, kicsit olyan, mintha teljesen természetes lenne számára, hogy az ember a parton állva halat lóbál.
A legjobb az egészben, hogy a munka nem magyarázza el a saját abszurditását. Nem teszi hozzá, miért van a hal ott, nem épít köré történetet, nem erőlteti a metaforát. Csak odateszi ezt a furcsa, elegáns, enyhén nevetséges helyzetet, és hagyja, hogy a néző élvezze. Galériatérben pont az ilyen darabok tudnak sokáig működni: elsőre könnyűnek tűnnek, aztán szépen kiderül, hogy nagyon pontosan érzik az egyensúlyt báj, irónia és formai fegyelem között. Olyan munka, amelyik úgy néz ki, mintha félvállról lenne odavetve, közben pedig kifejezetten tudja, mit csinál.
