Anyádrajzol: Fényesebb

2019, cc 14x11 cm, akvarell papír, akril, akvarell

Ez a munka olyan, mintha egy óvodai egyszerűségű rajz, egy obszcén kocsmai beszólás és egy minimalista ikonfestészet teljesen indokolatlanul ugyanabba a testbe költözött volna. A középen álló, puha szürkével kitöltött, fallikus oszlopszerű forma ráadásul nemcsak meg van rajzolva, hanem szinte fel is van avatva: a körülötte szétfutó vonalak glóriaszerűen emelik ki, mintha nem egy vaskos vizuális poént látnánk, hanem valami profán szentképet. Ettől az egész egyszerre gyermeteg, bunkó és meglepően tudatos.

A legerősebb benne az, hogy milyen brutálisan kevés eszközzel dolgozik. Egy fekete kontúr, egy szürke folt, pár sugárszerű vonal, egy vízszintes alapvonal és a kézzel odavetett, nyersen alpári szöveg. Ennyi. És mégis kész a teljes világ. A forma szinte semmi, mégis azonnal túltelítődik jelentéssel, mert a rajz pontosan érzi, mennyit bír el a leegyszerűsítés. Ha jobban ki lenne dolgozva, elveszne a pofátlansága. Így viszont pont azon a határon marad, ahol a naiv rajznyelv már nem ügyetlen, hanem fegyver.
Szakmailag az az igazán jó húzás, hogy a kompozíció nem próbálja palástolni a saját primitívségét, hanem kifejezetten erre épít. A kis mosolygó arc a tetején valóságos mestercsapás: ettől a tárgy nem egyszerűen vulgáris jellé válik, hanem karakterré. Már nem csak egy fallikus forma, hanem egy boldog, kissé idióta, mégis diadalmas lény, aki teljes természetességgel foglalja el a lapot. A glóriaszerű sugarak pedig még rá is játszanak erre a groteszk megszentelésre. Olyan, mintha a vizuális kultúra legalantasabb gegje hirtelen liturgikus bánásmódban részesülne.

A kézírásos mondat külön réteget ad hozzá. Nem finom, nem elegáns, nem irodalmi, és szerencsére nem is akar az lenni. Inkább úgy hat, mint egy olyan mondat, amit valaki túl gyorsan, túl őszintén, túl kevés önkontrollal írt le, és ettől maradt életben. A rajz és a szöveg együtt nem egyszerűen trágárkodik, hanem egy egész hangütést épít fel: a gyengédség teljes hiánya, a szerethető bunkóság és az a fajta humor, ami nem kér engedélyt ahhoz, hogy alacsony legyen. És ebben van valami furcsán felszabadító.
Az ilyen munka könnyen csúszhatna át puszta alpári gegbe, de itt a formai fegyelem megmenti. Pontosan tudja, hol kell megállni, mennyire kell üresen hagyni a papírt, mennyire kell egyszerűnek maradni a figurát, és mennyire kell hagyni, hogy a néző fejében robbanjon össze a poén. Galériatérben ez a lap valószínűleg az a típus lenne, amely előtt valaki először felhorkan, aztán zavarba jön, hogy tulajdonképpen miért működik ennyire jól. És ez már több, mint egyszerű trágárság: ez vizuálisan fegyelmezett tahóság, ami meglepően ritka minőség.