Anyádrajzol: Mint a kutyák
2019, cc 14x11 cm, akvarell papír, akril, tinta
Ez a lap megint azt a ritka, hálás műfajt hozza, amikor a sértés és a szeretet annyira közel kerül egymáshoz, hogy gyakorlatilag összebújnak. A kézzel írt mondat eleje már önmagában remek: a megszólítottak a kutyaólhoz vannak hasonlítva, ami nem épp a klasszikus lírai udvarlás iránya. Aztán jön a fordulat, és az egész mégis valami furcsán gyengéd vallomássá csúszik át. Ez a hangütés az egész munka sava: olyan, mintha valaki képtelen lenne normálisan dicsérni bárkit, ezért inkább előbb jól odaszúr, aztán féloldalasan bevallja, hogy amúgy ragaszkodik.
A figurális rész ehhez tökéletes partner. A nőalak egyszerű, majdnem jel-szerű, de nem üres: a barna, kusza haj, a pici arc, a sötét ruhatest együtt azonnal karaktert csinál belőle. Nem portré a klasszikus értelemben, inkább egy hangulatba sűrített személy. Olyan, mint valaki, akiről már az első pillanatban sejthető, hogy egyszerre tud bántóan őszinte és teljesen szerethető lenni. A fekete tömbként megjelenő test különösen jó döntés, mert súlyt ad ennek az egyébként könnyed, levegős lapnak; a fej körüli meleg barnák viszont visszahozzák az intimitást.
Szakmailag az egyik legerősebb része az arányérzék. A szöveg nem illusztráció mellé tett poén, hanem a kompozíció egyik fő tömege. A bal oldali alak és a jobb oldali kézírás szépen kiegyensúlyozzák egymást, mintha egy vizuális párbeszéd zajlana a rajzolt jelenlét és a kimondott, kissé elhibázott érzelem között. A kalligrafikus, személyes írásmód különösen sokat tesz hozzá: ettől az egész nem plakátszöveg lesz, hanem valami olyasmi, amit valaki tényleg leírt egy hirtelen indulatból, fél szeretetből, fél rossz modorból.
A humor itt megint nem külön dísz, hanem szerkezeti elv. Az egész abból él, hogy képtelen eldönteni, bók akar-e lenni vagy beszólás, és szerencsére nem is dönti el. Ettől lesz hiteles. A legjobb emberi mondatok gyakran ilyenek: egy kicsit sértők, egy kicsit bénák, mégis több valódi érzés van bennük, mint a szépen kifényezett kedvességekben. Ez a munka pontosan ezt a nagyon ismerős, nagyon kelet-európai érzelmi nyelvet kapja el, ahol a szeretet nem rózsaszirmokban, hanem furcsa hasonlatokban jelenik meg.
Az összhatás kifejezetten szerethető. Nem akar elegáns lenni, nem akar nagy drámát csinálni az érzelmekből, és főleg nem akarja megmenteni a nézőt a saját rossz ízlésű mondataitól. Inkább felmutat egy kapcsolatlogikát, ahol az ember úgy kötődik, hogy közben folyamatosan rosszul fogalmaz. És ettől a lap nemcsak vicces, hanem meglepően gyengéd is. Olyan, mint egy ölelés, amit valaki morgolódva ad.