Legát Tibor: Ami nem fáj, az nincs

Két napja nem mozdultam ki otthonról, úgysem juthatok ki a kapun,
mert ahhoz le kéne mennem a földszintre, de ahhoz le kéne jutnom a
harmadikra, csakhogy ahhoz meg kéne tennem az egyemeletnyi
távolság felét, ahhoz meg annak a felét és így tovább a végtelenségig.
Miután mindezt átgondoltam, a végén már föl sem keltem, hiszen
úgysem tudhatok fölállni. Achilles hívja teknősbékát!
A fájdalom inspirál, ám ha nem létezik, még nem írja át a folytonos
szenvedést."

vegyes technika, vászon, keretben

2024
50x50 cm

Szignózva jobbra lent

Ebben a festményben az a legerősebb, hogy egyetlen felületen belül több külön világ egyszerre beszél, kiabál, vigyorog és szétesik. A különböző arcok nem portrék a hagyományos értelemben, inkább érzések, szerepek, belső zajok. Van bennük valami gyerekrajzos közvetlenség, de közben nagyon is felnőtt idegesség dolgozik alattuk. Ettől a kép nem jelenetet mutat, hanem egy zsúfolt lelki teret.

A színek különösen jól viszik ezt a feszültséget. A rózsaszínes fej, a zöld maszk-szerű arc, a vörös és kék foltok, a sárgás háttér mind úgy kerülnek egymás mellé, mintha semmi keresnivalójuk nem lenne egy helyen — mégis pontosan ettől kezd élni az egész. Nincs benne nyugalom, de van benne ritmus. Olyan, mint egy festett vita, ahol minden figura egyszerre akar megszólalni.

Nagyon jók benne a szövegtöredékek is. Nem magyarázzák a képet, inkább még jobban szétfeszítik. Olyan hatásuk van, mintha valami félbehagyott mondat, félresikerült üzenet vagy belső monológ maradványai úsznának a fejek között. Ettől a munka nem illusztráció lesz, hanem vizuális gondolatáradat.

Az ilyen festmény attól marad meg, hogy nem akar rendet tenni. Meghagyja a zűrzavart, a túl sok arcot, a túl sok hangot, a túl sok érzetet — és ettől lesz benne igazság. Kicsit bohócos, kicsit nyugtalanító, kicsit szomorú, és közben nagyon eleven. Olyan, mintha a vásznon nem alakok lennének, hanem maga a fejünk egy rosszabb napon.