Legát Tibor: Apa hazatért a frontról

Akril, vászon

2024
24x20 cm

Szignózva jobbra lent

Ebben a festményben az a legjobb, hogy úgy hat, mintha egy arc és egy gép félúton egymásba akadt volna. A nagy, rózsás-lilás fej önmagában is bizonytalan, szétcsúszó jelenlét, de a zöld, fülhallgatóra vagy valami műszaki protézisre emlékeztető forma rögtön átbillenti az egészet egy furcsa, poszthumán irányba. Mintha nem portrét látnánk, hanem egy embert, aki már részben zajból, készülékből és idegességből van összerakva.

Nagyon jó benne, hogy a háttér sem háttérként működik, hanem ugyanúgy beleszól az arcba. A csillogó, kapart, aranyos-szürkés felületek, a vörös nyomok, a szétszórt kék pettyek és a kisebb, bal alsó figura mind azt az érzést adják, hogy itt több tudatállapot van egymásra festve. Nem egyetlen szereplőt nézünk, hanem egy egész belső rendszert: főarcot, mellékhangot, sérülést, zajt, emléket.

A bal alsó kis fej különösen jó ellenpont. Olyan, mint egy korábbi verzió, egy tanú, egy gyerekkori maradvány vagy csak egy másik hang ugyanabban az emberben. Ettől a kép nem csak expresszív portré, hanem kapcsolat is két alak között, még ha nem is tudjuk pontosan, kik ők egymásnak. A nagy fej ettől még magányosabbnak és még terheltebbnek tűnik.

Van benne valami nagyon nyers és nagyon érzékeny egyszerre. Nem akar szép lenni, inkább felmutatja a karcolásokat, a torzulást, a belső zörejt. Olyan festmény, ami nem hagy nyugton, mert nem arcot ad, hanem állapotot. És pont ettől jó: mintha valaki a feszültséget festette volna meg, nem annak a magyarázatát.