Legát Tibor: Messze mentél színes álmokért

Szimpla női portré. Énekel. Szomorú. Mert boldogtalan. Kihunytak a fények a szemében. Valaha jó nő volt.

Vegyes technika, vászon, keretben

2024
20x20 cm

Szignózva jobbra lent

Ebben a festményben az a legerősebb, hogy egyszerre néz ki portrénak és valami belső hang megjelenésének. Az arc középen lebeg a sötét, színfoltos háttérben, de a fehér, majdnem világító szemek miatt már nem igazán emberként működik, inkább jelenésként. Olyan, mintha valaki nem egy arcot akart volna megfesteni, hanem azt a pillanatot, amikor egy emlék, egy dallam vagy egy régi érzés hirtelen visszanéz.

A száj elé helyezett kottarészlet különösen jó húzás. Nem illusztratív, inkább zavarba ejtően pontos: mintha a figura nem beszélne, hanem dalfoszlányokban létezne. Ettől az egész kap valami furcsa, melankolikus zenét. Nem lehet eldönteni, hogy a kotta kijön belőle, elhallgattatja, vagy épp ez az egyetlen módja annak, hogy megszólaljon. És pont ez a bizonytalanság teszi érdekessé.

Nagyon szépen dolgozik a háttér is. A vöröses, sárgás, kékes csíkok és elmosódó foltok nem teret építenek, inkább idegállapotot. Olyan, mintha a fej körül nem levegő lenne, hanem valami vibráló, festett zaj. Ettől a kép nem nyugodt portré lesz, hanem egy kicsit lidérces, kicsit költői belső kép, ahol a tekintet már majdnem kiégett, de a dallam még bent maradt.

Van benne valami nagyon szép szomorúság. Nem drámai, nem teátrális, inkább csendesen kísértő. Olyan festmény, ami nem azt kérdezi, kit látunk, hanem azt, mi marad valakiből, ha már főleg hang, emlék és fényfolt formájában él tovább.