Pisák Krisztina: Nő az erdőben

triptichon, gouache

13x20 cm

Ebben a képben az a legerősebb, hogy szinte minden a távolságról szól. Középen ott áll a sötét alak, de nem portréként van jelen, inkább mint valaki, aki beleveszik a saját terébe. A körülötte lévő zöldek, kékek, barnák és sárgás fények nem egyszerű háttérként működnek, hanem mintha falak, ablakok, kertdarabok és emlékrétegek csúsznának egymásra. Ettől a kép nem jelenetet mesél el, hanem hangulatot tart fenn.

Nagyon jók ezek a - triptichon jellemzőjéből adódó - függőleges osztások. Olyan, mintha üvegen, ajtókon vagy valami régi átjárón keresztül néznénk ezt az alakot. A bal oldali sötétebb, boltívszerű forma és a jobb oldali világosabb zöld sáv szépen keretezi a középső részt, de közben nem zárja be teljesen. Inkább azt az érzést erősíti, hogy a figura elérhető is, meg nem is. Mintha ott állna előttünk, mégis egy másik rétegben lenne.

A színvilág különösen szép. Ezek a mély, mohás zöldek és tompa kékek nagyon csendesek, de nem üresek. Van bennük valami esti, kolostorszerű, belső kert-hangulat. A sötét ruha emiatt még erősebben válik ki, a fej halványabb fénye pedig majdnem világít a középben. Nem nagy gesztus, de pont elég ahhoz, hogy az ember szeme újra és újra visszamenjen oda.

Nekem attól működik igazán, hogy nem akarja eldönteni, bent vagyunk-e vagy kint, emléket látunk-e vagy valódi helyet. Inkább meghagyja ezt a lebegő bizonytalanságot, és ettől lesz benne valami nagyon nyugodt, kicsit melankolikus mélység. Olyan kép, ami nem odacsap, hanem lassan beszivárog.