Pisák Krisztina: Sárga váza két fejjel fehér virágokkal

gouache, papír

hátoldalán szignózva

15 x 10 cm

Itt a virágcsendélet és az emlékkép furcsán szépen összecsúszik. Fent a fehér virágok még majdnem hagyományosak, a sötét háttérből kiemelkedő sárga edény viszont már nem egyszerű váza, hanem valami tartály, valami őrző forma, amiben mintha két arc maradványa vagy lenyomata lebegne. Ettől az egész festmény rögtön kicsúszik a sima dekoratív virágos kép szerepéből, és sokkal személyesebb, nyugtalanabb irányba indul el.

A sárga tömb nagyon erős benne. Nem kedves napfény-sárga, hanem majdnem izzó, kissé túlvilági felület, ami magára rántja az egész kompozíciót. A belsejében feltűnő két arc nem pontos portré, inkább emlékezés közben széteső jelenlét: olyan, mintha valaki nem embereket festene, hanem azt a furcsa érzést, amikor egy tárgyhoz emberi múlt tapad. A virágok ettől már nemcsak virágok, hanem egyfajta fedőréteg, díszlet vagy halk gesztus valami mélyebb, nehezebben megnevezhető dolog fölött.

Nagyon jó benne, hogy nem akar tisztán olvasható lenni. A fekete háttér, a vastag ecsetnyomok, a kissé nyers zöldek és a bal oldali vörös folt együtt inkább hangulatot építenek, mint történetet. Van benne valami ravatalszerű, valami házi oltárhangulat, de közben mégsem lesz komor vagy nehézkes. Inkább úgy működik, mint egy belső kép: félig csendélet, félig gyászmunka, félig családi emlék, ami már nem teljesen akarja megmutatni magát.

Pont ettől marad meg. Nem szépen akar tetszeni, hanem mélyebben ül meg az emberben. A virágok puhasága, az arcok elmosódottsága és az edény szinte világító jelenléte együtt azt sugallják, hogy vannak dolgok, amiket nem elengedünk, csak valahogy tovább tárolunk magunkban. Ez a festmény ezt a tárolt, fénylő, kissé fájdalmas emlékezést tudja nagyon erősen.