Szofink: Kindness of strangers
10x14 centis csodálatos kisgrafika a fanyar, néhol groteszkbe hajló humorú Szofink keze közül.
Szignózva.
Fénytől védett helyen tárolandó.
Ez a lap nagyon ügyesen egyensúlyoz a sebezhetőség, a teatralitás és a finom fenyegetettség között. Elsőre szinte könnyed, illusztratív darabnak hat, de ahogy tovább nézed, egyre több benne a feszültség. A nőalak póza elegáns, majdnem maníros, az arc egyszerre sérülékeny és gyakorlottan előadott, mintha már ezredszer mesélné el ugyanazt a mondatot, és közben maga sem tudná, vallomást tesz vagy szerepet játszik. Ettől lesz az egész nagyon emberi: nem pusztán szomorú, hanem tudatosan szomorú, ami mindig egy fokkal érdekesebb.
A kompozíció egyik legerősebb eleme a háttérben álló sötét figura. Nem nagy, nem részletezett, mégis azonnal odavonzza a szemet, mert a jelenléte teljesen megváltoztatja a jelenet hőmérsékletét. Az ajtószerű, éles fehér forma és a belőle kifutó árnyék olyan, mint valami pszichológiai díszlet: nem egyszerűen teret jelöl, hanem helyzetet. A sziluett lehet emlék, fenyegetés, vágy, múltbeli férfi, jövőbeli baj, vagy csak a klasszikus „rossz ötlet”, amelyik mindig pontosan tudja, mikor kell belépnie. Nagyon kevés eszközzel teremt drámát, és ez szakmailag kifejezetten jó húzás.
A lila háttér külön dicséretet érdemel, mert nem csak dekoratív, hanem hangulati motor is. Nem harsányan színes, inkább fojtottan intenzív, ettől az egész jelenet egyszerre lesz intim és kissé fullasztó. A fekete kontúrok, a fehér üresen hagyott felületek és a kézírásos szöveg együtt olyan világot hoznak létre, amely valahol a független képregény, a színházi plakát és a személyes naplóbejegyzés között lebeg. A vonalvezetés szándékosan nem steril, és ettől szerencsére nem lesz túl dizájnos: marad benne emberi remegés, ami ehhez a témához nagyon jól áll.
A szöveg elhelyezése különösen erős. Nem egyszerű képaláírásként működik, hanem mintha maga a figura mondaná ki, már egy kissé elfáradt, mégis gondosan megkomponált önfelmutatással. Az angol mondatnak van egy olyan különös eleganciája, ami egyszerre romantikus és tragikusan rossz döntésekre specializálódott. Magyarul nagyjából azt az életérzést hordozza, amikor valaki már túl sokszor bízta magát az idegenek kedvességére, de még mindig próbálja ezt kifinomult jellemvonásnak beállítani, nem pedig kockázatos életstratégiának.
Galériatérben ez a munka azért tudna igazán jól működni, mert gyorsan olvasható, de nem merül ki gyorsan. Van benne stílus, van benne humor, és van benne egy finom, kellemetlen rezgés is, ami megakadályozza, hogy csak „szép rajz” maradjon. Olyan darab, amelyik udvariasnak tűnik, közben pedig pontosan tudja, hol vannak az érzelmi gyenge pontok. És ezt a fajta elegáns, kissé színházi, kissé önironikus érzékenységet nem könnyű eltalálni. Itt el lett találva.