Szofink: Nem bánok semmit

10x14 centis csodálatos kisgrafika az anyaság örömeiről a fanyar, néhol groteszkbe hajló humorú Szofink keze közül.

Szignózva.
Fénytől védett helyen tárolandó.

Ez a munka valahol a naiv portré, a pszichés rövidzárlat és a sanzonba csomagolt önámítás metszéspontján helyezkedik el, és egészen kiválóan érzi magát ott. A felirat – „Je ne regrette rien” – eleve komoly kulturális csomagot hoz magával: nagyvonalú önfelmentést, drámai tartást, elegáns daccal előadott múltlezárást. Csakhogy itt ezt nem egy kifinomult díva mondja, hanem egy olyan figura, aki inkább úgy néz ki, mintha hajnali fél négykor döntötte volna el, hogy mostantól spirituális nyugalmat sugároz, de közben még mindig nem teljesen tiszta, mi történt az elmúlt huszonnégy órában. Pont ettől jó: a kijelentés és az arc között hatalmas, termékeny feszültség keletkezik.
A portré legerősebb eleme a fej aránytalansága és a tekintet intenzitása.

Az a monumentális homlok, a kissé merev, mégis túlzottan élő szemek, a bizonytalanul szétterülő mosoly mind azt sugallják, hogy itt a személyiség már rég túlnőtt a reprezentáció hagyományos keretein. Nem klasszikus portrét látni, hanem egy pszichológiai állapot frontális megjelenését. A figura egyszerre tűnik diadalmasnak, elveszettnek, önelégültnek és gyanúsan törékenynek. Olyan, mint aki teljes meggyőződéssel hirdeti, hogy semmit sem bánt meg, miközben a nézőben azonnal felmerül: ez vagy rendkívül inspiráló önazonosság, vagy egy nagyon ügyesen karbantartott idegrendszeri vészmegoldás.

Formailag a lap kifejezetten tudatosan épít az egyszerűsítésre. A fekete kontúr, a fehér felületek és a harsány zöld háttér együtt plakátszerű erőt adnak az egésznek. A szín itt nem puszta dekoráció, hanem hangulati állásfoglalás. Ez a zöld nem nyugalmat áraszt, inkább valami enyhén mérgezett derűt, mintha a magabiztosság mögött folyamatosan dolgozna egy kis rosszullét. A sárgás orr-részlet külön öröm: annyira indokolatlan és annyira pontos hangsúly, hogy az egész arc ettől válik végképp felejthetetlenné. Kicsi gesztus, nagy zavarkeltő erő.

Szakmai szempontból külön izgalmas, ahogy a humor itt nem karikatúraszinten marad, hanem karakterépítő eszközzé válik. Nem egyszerűen „furcsa fejet” kapunk, hanem egy nagyon precízen adagolt vizuális identitást. A kézben tartott tárgy, a szöveg, a szinte túl közeli arckivágás, a direkt szembenézés mind egy olyan alakot építenek fel, aki egyszerre szeretne emlékezetes, szerethető és kissé rémisztő lenni. És sikerül is neki. Olyan, mintha a popkultúra, a gyerekrajz-esztétika és a felnőtt önhazugság egyszer csak közös portrémegbízást kapott volna.

A legjobb az egészben, hogy a munka nem kér bocsánatot a saját furcsaságáért. Nem finomkodik, nem akar tetszetős lenni a hagyományos értelemben, és nem próbálja elrejteni, hogy kifejezetten élvezi a kellemetlenül hosszú szemkontaktust. Galériatérben ez pontosan az a darab lenne, ami előtt először felnevetsz, aztán visszanézel, és egy pillanatra elbizonytalanodsz, hogy most te figyeled őt, vagy ő intézte úgy, hogy te maradj még ott egy kicsit. Ez a fajta zavarba ejtő, szellemes jelenlét pedig sokkal ritkább, mint hinnénk.