TÓTH Ágnes: Két férfi három hallal

Gouache, papír, 24x30 cm

Ez a festmény úgy néz ki, mintha a trófeafotó, a munkásporté és a néma versengés egyszerre állt volna be a műterembe. Két férfi áll egymás mellett, feketébe öltözve, kezükben hatalmas halakkal, és az egész jelenetből olyan magától értetődő komolyság árad, hogy attól már majdnem vicces. Nem pózolnak látványosan, nem csinálnak nagy jelenetet, egyszerűen csak ott vannak a zsákmánnyal, és ettől a hétköznapi büszkeség valami furcsán ünnepélyes formát kap.

A kompozíció nagyon okosan van leegyszerűsítve. A semleges, szürkés háttér teljesen lecsupaszítja a teret, nincs táj, nincs környezet, nincs semmi, ami elvinné a figyelmet a figurákról és a halakról. Emiatt a halak szinte világítani kezdenek: a fehér pikkelytestek, a rózsás sérülés- vagy kopoltyújelek és az ezüstös reflexek kiemelkednek a fekete ruhák tömbjéből. A festmény pontosan tudja, hogy itt a kontraszt a fő dramaturg: sötét emberalakok, világos fogás, szikár háttér.

Ami különösen jó benne, az a két figura közti finom különbség. Nem egyszerű duplázás történik. A bal oldali alak kissé zártabb, félárnyékosabb, van benne valami visszahúzódóbb, már-már bizalmatlan karakter. A jobb oldali nyitottabb, direktebb, az arca jobban olvasható, a tartása magabiztosabb. Ettől az egész nem statikus felsorolás lesz, hanem viszony. Mintha kétféle férfiúi önkép állna egymás mellett: az egyik csendesebben viseli a trófeát, a másik már majdnem demonstrálja is.

Nagyon erős az is, ahogy a halak szinte elbizonytalanítják a jelenetet. Egyszerre trófeák, egyszerre komikus kellékek, egyszerre súlyos, tapintható testek. Olyan nagyok és olyan hangsúlyosak, hogy majdnem átveszik az uralmat a figurák fölött. Ettől a kép nem csak arról szól, hogy „nézd, mit fogtunk”, hanem arról is, hogyan szerveződik az identitás a birtoklás, a zsákmány, a felmutatás köré. Kicsit ősi, kicsit falusi, kicsit instagram előtti, és pont ettől hiteles.

Festőileg is jól működik a dolog, mert nincs túlfésülve. A felületek nyersek, az arcok inkább karaktert kapnak, mint finom pszichológiát, a testek szinte fekete oszlopokként állnak. Ez a nyersség jót tesz neki. Ha túl részletes lenne, elveszne belőle a tömörség. Így viszont van benne valami plakátszerű erő, valami szinte ikonikus egyszerűség. Két ember, három hal, szürke semmi, és mégis teljes társadalmi jelenet.

A legjobb talán az, hogy a festmény nem dönti el, tiszteli-e ezt a helyzetet vagy finoman ki is neveti. Szerencsére mindkettőt csinálja. Érezni benne a fogás büszkeségét, de közben azt is, hogy a férfiak és a halak közti méretarány, a kissé ünneplős komolyság és a teljesen csupasz háttér miatt az egész már majdnem szürreális. Olyan, mint egy nagyon száraz humorú oltárkép a hétköznapi diadalról. És ez kifejezetten jól áll neki.