Anyádrajzol: Önarckép 9 csomóval haladás közben

2022, cc 14x11 cm, 100% pamut, savmentes akvarell papír, akvarell, akril

Ez a munka az abszurd hősiesség egyik legszebb, legcsendesebb változata. Néhány vonal, két-három könnyű színfolt, egy ferde lejtő, egy vízszintes tengersáv — és már meg is születik egy teljes egzisztenciális helyzet. A figura felfelé halad, tol, tart, kapaszkodik, jelez, dolgozik, helytáll, vagy legalábbis nagyon szeretné, ha úgy tűnne. Ettől az egész egyszerre lesz komikus és meglepően emelkedett. Mintha a mindennapi küzdelmet valaki kivonta volna minden fölösleges részletből, és csak a lényeget hagyta volna meg: menni kell fölfelé, valamit vinni kell, közben jól jönne egy kis méltóság.

A kompozíció ereje a radikális egyszerűségben van. A diagonális lejtő szinte azonnal munkára fogja a tekintetet: nincs nyugalmi pont, minden felfelé billen, minden erőfeszítés irányba áll. Ezzel szemben a tenger vékony kék sávja hűvös, vízszintes, nyugodt ellenpontként működik. Nagyon kevés eszközzel jön létre a dráma: lent és hátul ott a békés horizont, elöl pedig egy ember, aki nyilván úgy döntött, hogy a könnyebb utat ma sem választja. Ez a fajta vizuális tömörség szakmailag kifejezetten erős, mert nem illusztrál túl semmit, mégis azonnal érthető és emlékezetes.
A figura maga külön öröm. Karcsú, kissé billegő, majdnem gyerekrajzszerű alak, mégis tele van karakterrel. A vörös haj vagy sapkaszerű fejhangsúly, a sárgászöld nadrág, a magasba emelt kéz mind azt sugallják, hogy itt valaki nem egyszerűen jelen van, hanem előadja a saját küzdelmét. Olyan, mint egy minimalista munkás-szent, egy tengerparti Sisyphus, aki a szikla helyett most valami furcsa táblát, keretet vagy eszközt tol fölfelé, és közben még arra is marad energiája, hogy jelezzen a világnak: „igen, dolgozom rajta”. Ettől a jelenetben van valami kedvesen teátrális.

A vízfestékszerű, könnyű felületek nagyon jól állnak neki. A halvány ég, a puha tengerkék és a majdnem üres háttér miatt a rajz nem nehezedik rá a saját mondandójára. Megmarad légiesnek, sőt szinte derűsnek, miközben azért világos, hogy ez nem egy lustálkodó délután dokumentuma. Inkább olyan, mint egy vizuális jegyzet a törekvésről: a munkáról, amit senki nem tapsol meg, de attól még el kell végezni. Vagy legalább el kell kezdeni, lehetőleg egy lejtőn.

A legjobb benne, hogy nem dönt helyettünk, ez most heroikus-e vagy kissé nevetséges. Szerencsére mindkettő lehet. Pont ettől él. Galériatérben az ilyen lapok tudnak igazán alattomosan működni: elsőre szerénynek tűnnek, aztán egyszer csak kiderül, hogy sokkal pontosabban fogalmaznak az emberi erőfeszítésről, mint jó néhány nagyhangúbb alkotás. Kicsi rajz, nagy lejtő, és rajta egy figura, aki valamiért még mindig hisz benne, hogy fel lehet érni. Ez pedig, valljuk be, már önmagában is majdnem költészet.