hunkiidorii: Napraforgó 2

Vegyes technika
26 x 20 cm

Ebben a munkában az a különösen szép, hogy szinte semmi konkrétat nem mond ki, mégis azonnal beindít valami táj- és testemlékezetet egyszerre. A sárga, okkeres formák úgy hajlanak egymás felé, mintha sziklák lennének, de közben valami nagyon emberi lágyság is van bennük, mintha vállak, hátak vagy egymás felé forduló testek körvonalai sejlenének fel. Alul ez a mélyebb kék sáv pedig lehet víz, árnyék vagy egyszerűen csak az a hidegebb ellenpont, ami nélkül ez az egész sárga világ túlságosan lebegne.

A ceruzavonalak nagyon jók benne, mert nem rajzolják körbe szigorúan a formákat, inkább csak emlékeztetik őket arra, hogy valaha volt határuk. Ettől az akvarell nem illusztratív lesz, hanem érzéki és bizonytalan. A festékfoltok szétfutása, a kis barnás pöttyök, a fehéren hagyott részek mind azt az érzetet adják, hogy a kép még épp alakulóban van, és ez a félig kész állapot a valódi ereje.

Van benne valami nagyon napfényes, de nem derűs módon, inkább úgy, mint amikor a fény már annyira erős, hogy mindent leegyszerűsít nagy felületekre. Ettől az egész egyszerre nyugodt és kissé feszülő. Olyan, mint egy hely, amit nem lehet pontosan beazonosítani, mégis ismerős: lehet part, lehet hegyoldal, lehet két forma egymás mellett, lehet csak egy belső táj.

Nem akarja eldönteni helyetted, mit láss benne. Inkább meghagyja ezt a lebegő állapotot a táj, a test és a fény között. És pont ettől jó ránézni: nem lezár, hanem finoman nyitva hagy valamit.