Legát Tibor: Elfogyott minden, csak az asztal táncolt

És akkor arra a dologra terelődött a szó. És utána természetesen beállt a zavart csend. De mindketten ugyanúgy gondolták. De nem úgy cselekedtek. Más lapra tartozik, hogy errefelé így megy ez. Nekik annyival könnyebb dolguk volt, hogy szárnyakon járnak. Jó néha ezzel is számolni. Rosszat senki nem mondhatott volna. Ezen összenevettek. Vagyis azon, hogy jót sem. Valahol itt tartottak a beszélgetésben, mikor rájuk borult a hatalmas csend. Mondani sem kell, ezen ugyancsak összenevettek. Másodikra nem csengett annyira tisztán, mint elsőre. Jó lesz így is – gondolták, de valójában elszomorodtak. Itt az ideje megváltozni – szólaltak meg szinte egyszerre, majd nekiláttak verset írni. Vakon.

Akril, vászon
20 x 30 cm

Ebben a képben az a legerősebb, hogy nem elégszik meg azzal, hogy alakokat mutasson, hanem rájuk húzza a szöveget mint légkört. A sűrűn kézzel írt aranyos sorok nem feliratként működnek, hanem úgy, mintha maga a gondolkodás, a magyarázkodás vagy egy el nem felejtett belső monológ ülepedne rá a figurák fölé. Ettől a két alak nem egyszerű szereplő, hanem valami olyan helyzetben áll előttünk, ahol a beszéd már majdnem fontosabb, mint az arc.

A bal oldali figura lilás feje, a fekete ruha, a fehér gallér és a piros pöttyök együtt valami furcsán hivatalos, mégis törékeny jelenlétet adnak. A jobb oldali alak meg mintha már félúton lenne ember és jelmez között: a fekete, szúrós forma a fején, a világos ruha, a mellkason az X-szerű jel mind azt sugallják, hogy itt identitások és szerepek nincsenek teljesen rendben összerakva. A két arc között nincs látványos dráma, mégis ott vibrál valami feszültség, mintha egy beszélgetés már régen félrement volna, de még mindig nem ért véget.

A zöld háttér nagyon jól tartja ezt az egészet. Nem semleges, inkább olyan, mint egy sűrű, kissé nyomasztó függöny, amire ráül a szöveg és amiből az alakok csak félig tudnak kibújni. A kép ezért nem klasszikus portré vagy jelenet, hanem inkább valami irodalmi festményféle: mintha egy novella, egy vallomás és egy rosszul sikerült vallatás emléke egyszerre maradt volna fenn rajta. A szavak nem illusztrálják az alakokat, inkább beborítják őket.

Az ilyen munka attól marad meg, hogy nem akar rendet tenni. Meghagyja a történetet töredezettnek, az arcokat bizonytalannak, a hangulatot pedig enyhén feszélyezőnek. Kicsit olyan, mintha valaki megfestette volna azt a pillanatot, amikor már minden elhangzott, de még mindig túl sok maradt a levegőben.