Marko RODICS: Emlékérem Szemű Kádár 3/1, IMM 2004

Ebben a munkában már a portré nem egyszerűen el van takarva, hanem saját maga emlékművével van lefojtva. A könyvborítón látható fekete-fehér arc elé odakerül egy bronzos emlékérem ugyanazzal a névvel, ugyanazzal a figurával, és ettől az egész munka rögtön elkezd nagyon furcsán működni. Nem egy ember néz szembe velünk, hanem egy emberi arc és a róla gyártott hivatalos emlékezet ütközik össze ugyanazon a helyen.

A legjobb benne ez az önismétlő, majdnem fullasztó logika. A portrét nem idegen tárgy fedi le, hanem a saját kanonizált másolata. Mintha a történelem itt már nem is a személyt őrizné, hanem csak az abból vert fémet, a kör alakú, lezárt, ünnepélyes változatot. Ettől a fej helyén hirtelen nem gondolat vagy tekintet van, hanem pecsét, kitüntetés, lezárás. Nagyon pontos és nagyon kegyetlen gesztus.

A bronz érem ráadásul egészen más nyelven beszél, mint a könyvborító. Súlya van, domborulata van, hivatalossága van. A fekete-fehér fotó még hordozna valamiféle emberi bizonytalanságot, öregséget, arcjátékot, de a ráhelyezett emlékérem ezt az egészet egyetlen mozdulattal átfordítja állami formába. Nem arc marad, hanem relikvia. Nem jelenlét, hanem megörökített verzió. Ettől a munka egyszerre szól kultuszról, emlékezetről és arról, milyen könnyen nyomja agyon a hivatalos utóélet a tényleges embert.

Az egészben van valami hidegen elegáns. A nyers fa, a tégla, a könyvtipográfia és a kör alakú bronz együtt nagyon fegyelmezett tárgyi világot hoznak létre, nincs benne semmi fölösleges. Pont ezért üt ennyire: nem ordít, csak rátesz egy emlékérmet egy arcra, és ettől hirtelen minden arról kezd beszélni, hogyan lesz valakiből történelem, majd abból történelemipar. Olyan, mintha a portré végül már nem is önmagát viselné az arcán, hanem a saját utólagos magyarázatát.