Marko RODICS: Kádár Az Iván Szoborral 1/1, IMM 1984

Ebben a munkában az a legérdekesebb, hogy a portrét nem egy tárgy, hanem egy másik kép takarja el. A fekete-fehér arc elé ferdén odafogatott archív fotó olyan, mintha a történelem egyszer csak saját maga elé csúsztatná a bizonyítékot. Nem dísz, nem kommentfelhő, hanem konkrét jelenet: tömeg, szobor, tér, esemény. Ettől a portré már nem magában áll, hanem ránehezedik valami, ami nála nagyobb és zajosabb.

A ferdeség külön sokat számít. Nem szépen középre igazított, nem múzeumi rendben van a helyén, hanem kissé odavetve, mégis határozottan rögzítve. Mintha valaki azt mondaná: nem az arc az elsődleges, hanem az, ami mögötte történt, vagy amit megpróbált eltakarni. A négy kis fémkorong ettől nemcsak technikai részlet, hanem gesztus is: odaszögezett emlékezet, házilag visszaszerelt történelem.

Nagyon jól működik az is, hogy a két fekete-fehér felület másként beszél. Az alsó portré hivatalos, sima, fegyelmezett. A rákerülő fotó viszont mozgalmasabb, tömörebb, tele van közösségi jelenléttel és köztéri feszültséggel. Ettől az egész olyan lesz, mint egy rövid, de kemény vita kép és kép között: az egyik reprezentál, a másik tanúskodik.

Az ilyen munka nem harsány, inkább makacs. Nem széttépi a múltat, csak rátesz egy másik lapot, és ettől hirtelen minden bizonytalanabb, izgalmasabb és igazabb lesz. Olyan, mintha a történelem arca elé valaki odatartaná a saját árnyékát — és azt mondaná: nézd, innen is lehet olvasni.