Marko RODICS: Kockacukor Szemű Kádár 1/1, (In Memoriam Medvegy András)

Itt a legjobb gesztus az, hogy a tekintet helyére valami egészen hétköznapi és ártatlannak tűnő dolog kerül: két kockacukor. Ettől a portré egy pillanat alatt furcsán puha, abszurd és közben nyomasztó lesz. A cukor önmagában édességet, háztartást, kávé melletti rutint idéz, de a két csavarral rögzített fehér kocka rögtön elveszi ezt az ártatlanságot. Nem szemek ezek már, hanem odafogatott, mesterséges pótlékok.

Pont ez a kettősség adja a munka erejét. A cukor valami oldódó, törékeny, ideiglenes anyag, a csavar viszont hideg, kemény és véglegesnek hat. A kettő együtt nagyon pontosan dolgozik: mintha a szelídség és az erőszak, a háztartási banalitás és a történelmi ridegség egyszerre ülne rá erre az arcra. Ettől a portré nem egyszerűen kifigurázódik, hanem valami sokkal kellemetlenebb történik vele: elpuhul és megkeményedik ugyanabban a pillanatban.

A rusztikus fakeret és a nyers téglafal ehhez még hozzáad egy barkácsolt emlékmű-jelleget. Olyan, mintha valaki otthoni eszközökből rakott volna össze egy nagyon száraz politikai mondatot. Nem nagy gesztus, nem látványos rombolás, csak két kockacukor a szem helyén — és ettől hirtelen az egész történelmi arc elkezd másról beszélni. Édességről mint fedésről, a hétköznapi tárgyak álcájáról, meg arról, milyen könnyen lehet valamit ártalmatlannak láttatni, ami valójában nagyon nem az.

Az ilyen munka attól marad meg, hogy majdnem nevetségesen egyszerű. Elsőre kicsit vicces, aztán egyre furcsább, végül már kifejezetten kegyetlenül pontos. Olyan, mintha a tekintet helyére nem ideológia, nem jelkép, hanem maga a megszokás került volna — két kis fehér kocka formájában.