Marko RODICS: Kokárda Szemű Kádár 3/1, IMM 1982

Ebben a munkában az a legélesebb, hogy a portré szemére most nem valami rideg, ipari tárgy kerül, hanem a nemzeti érzelem egyik legártatlanabbnak tűnő kelléke: a kokárda. Ettől az egész rögtön sokkal összetettebb lesz, mert a gesztus egyszerre néz ki ünnepinek, hivatalosnak, giccsesnek és fenyegetően pontosnak. A fekete-fehér arc ott marad a maga archív komolyságában, de a szemek helyén ez a piros-fehér-zöld masnidísz már teljesen más nyelven beszél: nem látást, hanem reprezentációt ad.

Nagyon jó benne, hogy a kokárda itt nem mellre kerül, ahol a helye lenne, hanem a tekintet helyére. Ez a kis eltolás mindent megváltoztat. Mintha a portré már nem saját szemével nézne, hanem kizárólag a nemzeti jelképek szűrőjén keresztül volna képes bármit érzékelni. Ettől a munka nem egyszerűen politikai kommentár lesz, hanem valami sokkal pontosabb állítás arról, hogyan tud egy jelkép egyszerre díszíteni, legitimálni és eltakarni.

A rusztikus fakeret és a téglafal külön sokat ad ehhez. Az egész úgy hat, mintha egy házilag összeeszkábált emlékművet látnánk, ahol a tiszteletadás és az irónia teljesen összecsúszott. A kokárdák ráadásul nem finoman simulnak az arcra, hanem szinte túl sokak: masnisak, ünnepélyesek, majdnem kedvesek — és pont ettől kezdenek el kellemetlenül működni. Nem a brutalitás felől támadnak, hanem az ünnepi ártatlanság felől, ami sokkal alattomosabb.

Ez az a fajta munka, ami elsőre majdnem játékosnak tűnik, aztán nagyon gyorsan megmutatja a fogát. Kicsi, tárgyszerű, visszafogott, közben pedig tele van történelmi és érzelmi rövidzárlattal. Olyan, mintha valaki nem megrongálta volna a portrét, csak túl szépen felöltöztette — és ettől hirtelen minden sokkal gyanúsabb lett.