Marko RODICS: Magyarkártya Szemű Kádár 3/1, IMM 1983

Ebben a munkában az a legizgalmasabb, hogy a tekintet helyére most nem egy tárgy, hanem egy teljes kulturális reflex kerül. A fekete-fehér, hivatalos portré fölé ferdén rácsúsztatott magyar kártyalap egyetlen mozdulattal átfordítja az egész képet archív dokumentumból valami sokkal kiismerhetetlenebb, játékosabb és gyanúsabb dologgá. Mintha a történelem arcára hirtelen ráborult volna a szerencsejáték, a népi vizualitás és az a nagyon magyar érzés, hogy itt mindig megy valami parti a háttérben.

A legjobb benne, hogy a kártya nem egyszerűen eltakar, hanem karaktert cserél. A portré ettől már nem hivatalos emberi arc, hanem valami félig politikai, félig kabarés figura lesz, akinek a nézése helyén most szabály, blöff, lapjárás és szereposztás van. Ráadásul a lap fejjel lefelé áll, ettől az egész még inkább kibillen: nemcsak eltakarás történik, hanem rendvesztés is. Minden ismerős rajta, de semmi nincs a helyén.

A nyers fakeret és a fekete-fehér könyvborító komolysága különösen sokat ad ehhez a gesztushoz. Ettől a kártya nem dísznek hat, hanem beavatkozásnak. Olyan, mintha valaki nem kommentárt írt volna a portréhoz, csak odacsúsztatott volna egy lapot, és ezzel hirtelen sokkal többet mondott volna, mint egy hosszú magyarázat. A tárgy egyszerre néz ki otthon barkácsolt emlékműnek és nagyon pontos vizuális szurkálódásnak.

Van benne valami szárazan szellemes és kellemetlenül pontos. Nem ordít, nem bohóckodik, csak finoman jelzi, hogy a hatalom, a történelem és a nemzeti kelléktár néha egészen kínosan jól illenek egymásra. Az ilyen munka attól marad meg, hogy elsőre majdnem vicces, másodszorra már sokkal komolyabb, harmadszorra pedig elkezd úgy hatni, mint egy rosszul kevert, de nagyon ismerős nemzeti álom.