Marko RODICS: Művirág Szemű Kádár 3/1, IMM 1984

Ebben a munkában a legjobb, hogy a portré komolyságát nem valami hideg, ideológiai jellel bontja meg, hanem valami feltűnően puha, feltűnően dekoratív és ettől még zavaróbb gesztussal. A két vörös művirág a szemek helyén egyszerre néz ki bohókás díszítésnek, kegyeleti kelléknek és agresszíven odarakott nőies túlzásnak. Ettől az egész portré hirtelen kicsúszik a történelmi tiszteletadás nyelvéből, és valami sokkal bizonytalanabb térbe kerül: gúny, emlékmű, paródia és ravatalhangulat egyszerre kezd dolgozni benne.

Nagyon jó, hogy a beavatkozás ennyire anyagszerű. A fekete-fehér könyvborító síkja, a durva fa keret és a téglafal nyers felülete mellett a művirágok textilteste szinte kirobban a képből. Nemcsak eltakarják a szemet, hanem túlnőnek rajta. Mintha a tekintet helyét nem valami pontos történelmi állítás, hanem egy ízléstelenül szép, túl hangos dísz foglalná el. Pont ettől lesz az egész ennyire erős: nem egyszerűen vakít, hanem felcicomázva vakít.

Van benne valami kegyetlenül jó ízlésrontás is. A művirág eleve olyan tárgy, ami egyszerre idéz meg temetőt, ünnepséget, olcsó lakásdíszt és hivatalos megemlékezést. Itt pedig pont a szemekre kerül, mintha azt mondaná, hogy a történelemhez való viszonyunk sokszor ugyanilyen: egyszerre pátoszos, művi, túlhangsúlyozott és furcsán tapintatlan. A portré ettől nem nevetségessé válik, hanem kellemetlenül élővé. Mintha a komolyság mögül egyszer csak előbújna az egész emlékezetesztétika kínos színpada.

Az ilyen munka attól marad meg, hogy elsőre szinte viccesen egyszerű, aztán nagyon gyorsan elkezd szúrni. Kicsi, tárgyszerű, majdnem szerény, közben pedig tele van feszültséggel. Olyan, mintha valaki nem átírta volna a múltat, csak rárakott volna két ordítóan piros díszt — és ettől hirtelen minden túl közelinek, túl színháziasnak és túl ismerősnek látszik.