Random Rajzkör / Balázs Soma - adriai kiadás

10,4x14,7 cm, marker, 100% pamut akvarell papíron

Ez a rajz a minimál eszköztár egyik legjobb tulajdonságát mutatja meg: azt, hogy néha néhány vonal bőven elég egy egész kis filozófiai problémához. Fent egy csónak, lent egy hal, köztük egy egyenes vonal, és kész is a teljes dráma. Nincs hullámverés, nincs hősies tengeri jelenet, nincs naturalista részletgazdagság — csak egy szinte gyermeki egyszerűségű szerkezet, ami ettől hirtelen nagyon pontos lesz. Olyan, mintha a rajz azt mondaná: fölösleges túlbeszélni, az élet alaphelyzetei amúgy is elég furák.
A kompozíció ereje a radikális ürességben van. A lap nagy része szabadon marad, és ez nem hiány, hanem feszültség. A felszínt jelölő vízszintes vonal, majd az abból meredeken lefelé futó kötél vagy damil úgy osztja ketté a teret, mintha két világ között húzna kapcsolatot: fent a rendezett, emberi, technikai zóna, lent a csendes, állati, kiszolgáltatott mélység. Ettől a rajz hirtelen sokkal többet tud annál, mint amit első pillantásra mutat. Nem egyszerű halászjelenet, inkább tömör viszonyrendszer: ember és természet, felszín és mély, kontroll és végzet.

A vonalvezetés szándékosan szerény, majdnem esetlen, és ez nagyon jót tesz neki. Nem akar virtuóz lenni, nem akarja bizonyítani, hogy „nézd, milyen szépen tudok hajót rajzolni”. Ehelyett hagyja, hogy a gondolat vigye a munkát. A kis pöttyözés a hal testén, a csónak egyszerű formája, a kissé billegő horizont mind azt a benyomást keltik, hogy itt valaki pontosan tudja, mennyire kell kevésnek maradni ahhoz, hogy a kép ne essen szét poénná vagy illusztrációvá. Ez már nem puszta skicc, hanem nagyon koncentrált vizuális mondat.

A humor finoman, szinte szárazon van jelen. Nem harsány geg, hanem az a fajta csendes abszurditás, amitől az ember először csak elmosolyodik, aztán elkezd gondolkodni rajta, hogy tulajdonképpen mennyire kegyetlenül tiszta ez az egész. A csónak fent olyan nyugodtan lebeg, mintha semmi különös nem történne, miközben lent ott lóg a teljes ügy súlya. Ebben van valami majdnem britesen hűvös irónia: a tragédia itt nem drámai, hanem adminisztratív. Egy vonal, egy hal, ennyi.

Szakmailag a legerősebb benne az arányérzék. Ha több részlet lenne rajta, elveszne a sűrítettsége. Ha még kevesebb, akkor csak jel maradna. Így viszont pont a jó határon egyensúlyoz: elég konkrét ahhoz, hogy legyen jelenete, és elég nyitott ahhoz, hogy jelentéseket húzzon maga után. Galériatérben az ilyen lapok szoktak meglepően sokáig működni, mert elsőre szerénynek tűnnek, de valójában nagyon jól tudják, hol kell megállítani a néző szemét. Kicsi rajz, nagy csönd, és abban a csöndben egészen sok minden mocorog.