Szofink: Édeshazám

15x21 cm marker papír
2024

Ebben a rajzban az a legerősebb, hogy a nemzeti önképet egyetlen teljesen abszurd, mégis tökéletesen érthető jelenetre húzza rá. Az Édeshazám nevű kis, Magyarország-formájú figura utazás előtt még gyorsan betol egy másik, szintén Magyarország alakú rántotthúsos szendvicset, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ettől a kép egyszerre lesz gyermetegen egyszerű és meglepően sötét: valami olyasmit mutat, amin elsőre nevet az ember, aztán rögtön érzi, hogy ebben több van egy jópofa gegecnél.

A poén azért ül ennyire jól, mert semmit nem tol túl. A vonalvezetés nyers, a helyzet hétköznapi, a figura kissé butácska, kissé kapkodó, és közben az egész jelenetben benne van egy komplett kis nemzeti önszabotázs-mitológia. Az ország itt nem zászló, nem címer, nem fennkölt allegória, hanem egy falánk, szorongó, indulás előtti lény, aki még az utolsó pillanatban is saját magát fogyasztja. Ez a kép ettől lesz igazán pontos: nem nagy kijelentést tesz, hanem egy nagyon jól eltalált mozdulatot mutat.

Külön jó, hogy a környezet mennyire prózai. A járműülések, a számozás, a másik utas lába, a gyorsan megevett szendvics mind lehúzzák az egészet a teljes hétköznapiságba. Nem valami elvont nemzeti tragédia történik, hanem egy ismerős, kicsit szánalmas, kicsit szerethető jelenet, amit szinte látni lehet magunk körül. Ettől működik ennyire: a groteszk ötlet nem elemel, hanem még közelebb hozza a figurát.

Van benne valami nagyon magyarul jó arányban kevert önirónia is. Nem gonosz, nem ünnepélyes, inkább fanyar. Olyan rajz, ami pontosan tudja, hogy a legjobb társadalmi megfigyelések néha úgy néznek ki, mint egy gyors firka egy teljesen képtelen szendvicsevésről. És pont ettől marad meg: egyszerre nevetséges, okos és nyugtalanítóan ismerős.