Szofink: Édeshazám 2.

15x21 cm marker papír
2024

Ebben a rajzban az a legjobb, hogy teljesen egyszerű eszközökkel csinál nagyon pontos, nagyon magyar szatírát. Az „Édeshazám” nevű kis lény a tükör előtt csavarja magát, és a saját oldalát vizsgálja, mintha nem testet, hanem ingatlanfejlesztési lehetőséget nézne. A kék sáv persze rögtön olvasható Balatonként, és ettől az egész jelenet egyetlen pillanat alatt több lesz egy abszurd figuránál: önarckép lesz, csak nem egy emberé, hanem egy egész országé.

A humor itt attól működik ennyire jól, hogy mennyire tárgyilagos. Nincs benne dühös kiabálás, nincs nagy politikai gesztus, csak ez a kissé szerencsétlen, kissé gyanús, nagyon ismerős testtartás a tükör előtt, és a mondat, ami mindent a helyére billent. Ettől a rajz nem moralizál, hanem talál. Pontosan azt a logikát mutatja meg, amikor a táj már nem táj, hanem lehetőség, a vízpart nem vízpart, hanem beépíthető felület, és a saját testünkre is úgy nézünk, mint valamire, amit még ki lehet használni.

Külön jót tesz neki, hogy a figura ennyire esetlen. Nem monumentális allegória, nem címerállat, nem fennkölt nemzeti szimbólum, hanem egy kis puhatestű, önvizsgáló valami, aki szemmel láthatóan már maga sem teljesen méltóságteljes. Ettől az egész sokkal viccesebb és sokkal igazabb. A tükör motívuma is nagyon jó húzás: nemcsak önreflexiót jelent, hanem hiúságot, önellenőrzést, önbecsapást is. Mintha az ország itt egyszerre figyelné és próbálná kimagyarázni magát.

Az ilyen rajz azért marad meg, mert könnyűnek látszik, közben pedig meglepően sok minden van benne. Elsőre egy jó poén, másodszorra már egy egész mentalitás. Kicsi, száraz, kicsit szomorú, kicsit nevetséges — vagyis pontosan olyan, mint azok a megfigyelések, amelyek tényleg betalálnak.