Szofink: Tacskóóóóóóóó

10x14 centis csodálatos kisgrafika a fanyar, néhol groteszkbe hajló humorú Szofink keze közül.

Szignózva.
Fénytől védett helyen tárolandó.

Ez a lap bravúrosan egyszerű, és pontosan ettől működik ennyire jól. Egyetlen gegre épül — a csontért megnyúlt kutya ötletére —, de azt olyan tisztán és magabiztosan viszi végig, hogy a poén nem egy pillanat alatt kifullad, hanem formává válik. A test groteszk megnyúlása egyszerre képregényes túlzás és nagyon pontos mozdulattanulmány: tényleg látni benne azt a kutyás, kontrollvesztett lelkesedést, amikor az ösztön megelőzi az anatómiai realitást. A figura gyakorlatilag kihúzza magát a józan szerkezettanból, és ez neki remekül áll.

Kompozíciósan különösen jó döntés, hogy a kutya szinte teljesen átszeli a képfelületet. A hosszú, vízszintes test nemcsak vizuális poén, hanem ritmust is ad: a szem automatikusan végigcsúszik rajta a csóváló faroktól a csontig, mint valami abszurd vizuális mondaton. A minimális háttér itt kulcsfontosságú, mert semmi nem vonja el a figyelmet a fő attrakcióról. A fehér mezőben ez a nyúló narancs forma szinte tárggyá, emblémává válik, a lilás árnyék pedig meglepően sokat hozzátesz: nemcsak földre teszi az alakot, hanem még jobban kiemeli a mozgást, a remegést, a kis idegbeteg boldogságot.

Formailag a rajz vállaltan nyers és közvetlen, de ez itt kifejezetten erény. A kontúr nem steril, a színezés nem gépies, a test pedig olyan szerethetően aránytalan, hogy az ember azonnal megbocsát neki mindent, beleértve azt is, hogy valószínűleg semmilyen ismert gerincoszlop nem így szeretne működni. A humor ráadásul nem illusztratív melléktermék, hanem a vizuális szerkesztés alapja. A kis rezgésjelekkel jelzett mozgás, a feszülő pofa, a szinte végtelenre húzott törzs mind ugyanazt az egyetlen, nagyon emberi állapotot írják le: amikor valamit annyira akarunk, hogy közben teljesen nevetségessé válunk. A kutya itt tulajdonképpen az elszántság karikatúrája.

A legjobb benne, hogy nem akar többnek látszani, mint ami, miközben közben mégis többet tud. Elsőre vicces kis rajznak látszik, de valójában nagyon pontosan érti a forma, az időzítés és a redukció szabályait. Olyan munka, amelyik könnyednek mutatja magát, közben pedig kifejezetten fegyelmezett. Galériatérben valószínűleg az a típus lenne, amely előtt először elmosolyodik az ember, aztán egy fél perccel később megállapítja, hogy ez bizony szakmailag is elég rendesen össze van rakva. Kevés vonal, kevés szín, egyetlen erős ötlet — és abból egy teljesen önálló, emlékezetes világ.