Dés Márton: AMC

30x40 cm, vegyes technika, feszített vászon
2015

Ebben a festményben az a legjobb, hogy a harsány rózsaszín háttér és a fekete figurák teljesen ellentétes energiái össze vannak zárva ugyanabba a képbe. A három alak úgy jön felénk, mintha valami jelenet közepéből lépnének ki, de a környezet közben szinte szét van kenve körülöttük. Ettől az egész egyszerre hat filmszerűen és álomszerűen: van benne mozgás, de nincs stabil világ, amiben ez a mozgás történne.

A figurák nagyon erősek. Nem részletező portrék, inkább karaktertömbök, sötét jelenlétek. A legelső alak különösen domináns, szinte viszi magával a másik kettőt is, miközben a hosszú, fekete árnyékok még jobban ráerősítenek erre az előrenyomuló lendületre. Olyan, mintha nem egyszerűen sétálnának, hanem bevonulnának valami ismeretlen, kissé fenyegető jelentésbe.

Jó benne, hogy a háttér ennyire nyers és festőien széteső. A feliratfoszlányok, a kapart-radírozott rózsaszín mezők, a halvány zöldes foltok mind azt az érzést adják, hogy itt nem egy tiszta jelenetet látunk, hanem valami emléket, plakátmaradványt vagy mentális zajt, amiből ezek az alakok előállnak. Ettől a kép nem elmesél valamit, hanem inkább rádrak egy hangulatot.

Attól működik igazán, hogy egyszerre pimasz és nyugtalanító. A rózsaszín akár könnyed is lehetne, de itt inkább ideges háttérfény, a fekete figurák pedig túl súlyosak ahhoz, hogy ez játék maradjon. Olyan kép, ami nem hagyja eldőlni, hogy popos, filmes vagy baljós akar-e lenni — és pont ettől marad benne feszültség.