Kék rózsás zsolnay
gouache, papír
hátoldalán szignózva
Ebben a képben az a legizgalmasabb, hogy a figura egyszerre néz ki népiesen réginek és teljesen mai, összerakott festői jelenségnek. A középen álló nőalak szinte babaszerűen frontális, merev tartású, mégis a háttér vad, kapart, festékes, kollázsszerű világa miatt egyáltalán nem válik múzeumi figurává. Inkább úgy hat, mintha egy régi emlék vagy kulturális motívum belekerült volna egy zaklatottabb, kortárs képi térbe.
Nagyon erős a fekete ruha tömbje. Ez a nagy, sötét forma szinte lesúlyozza a képet, közben a fehér gallér, a kézfejek és a kis kék csésze rögtön fókuszpontokká válnak. A figura így egyszerre monumentális és törékeny. A test nem anatómiailag érdekes, hanem jelként működik: tartás, ruha, kézben tartott tárgy, arc. Ettől a nőalak nem portré, hanem valami kulturális szerep vagy emlékkép hordozója lesz.
A háttér különösen jó ellenpont. A kékes, szürkés, krémes, kapart felületek tele vannak nyomokkal, mintha régi falrétegek, jegyzetek, odamaradt gesztusok és véletlen karcok rakódtak volna egymásra. Ebben a zajos térben a figura szinte kivágott bábként áll, és pont ezért lesz ennyire hangsúlyos. Olyan, mintha rendet próbálna tartani egy széteső vizuális világ közepén.
A felirat is sokat ad hozzá: „kék-rózsás Zsolnay”. Ettől a kezében tartott kis edény már nem mellékes kellék, hanem a kép egyik kulcsa. Hirtelen bejön a magyar tárgykultúra, az örökség, az ízlés, a háztartási vagy polgári emlékezet rétege. De a festmény ezt nem nosztalgikusan kezeli, hanem kicsit furcsán, kicsit ironikusan, kicsit szeretettel. Ez a nőalak nem egyszerűen „Zsolnayt tart”, hanem mintha egy egész kulturális emlékezetet próbálna két kézzel egyben tartani.
Az összhatás emiatt nagyon izgalmas: van benne népmesei merevség, ikonikus frontálisság, tárgykultúra, női szerep, és közben egy elég vad, mai festői háttér. Ettől a kép nem illusztráció marad, hanem egy összetett, kissé groteszk, de nagyon erős karakterkép.
