Legát Tibor: Portrait of the Ever Circling Skeletal Family

David Bowie ’74-es lemeze, a Diamond Dogs zárul a Chant of the Ever Circling Skeletal Family-vel, ami az előző dalból (Big Brother) folyik át, nincs két perc és sokan Bowie legrosszabb számának tartják. Az „örökké kerengő csontváz-családra” gondoltam, amikor ez a kép készült, csak sokkal hosszabb volt két perc. Közben beöltöztek a csontvázak.

Akril, vászon, keretben
2023, szignózva jobbra lent
30x30 cm

Ebben a festményben az a legerősebb, hogy tényleg úgy hat, mintha egy család lenne rajta, csak nem emberi, hanem valami saját, különös mitológiából előlépő lények formájában. A három kékes figura együtt áll a sötét-arany háttér előtt, és egyszerre tűnnek gyengének, fenyegetőnek, szomorúnak és nagyon bensőségesnek. Ettől a kép nem sima fantasylényes jelenet lesz, hanem valami furcsa, érzelmileg telített családi portré.

A legnagyobb alak középen különösen erős. Lehajló feje és hosszú, csontszerű teste miatt egyszerre néz ki madárszerűnek, kísértetszerűnek és valami ősi, védelmező figurának. A két kisebb alak mellette nem egyszerű mellékszereplő, inkább ugyanannak a világnak két másik hangja. Az egyik szinte összegörnyed, a másik áll és tart valamit a szájánál, mintha mindegyikük külön kis szorongást, külön kis történetet hordozna.

Nagyon jó a színvilág is. Ez a mély, tompa aranybarna háttér szépen felfűti a képet, miközben a kék figurák hidegebb, idegenszerű jelenléte még erősebb lesz tőle. A vörös nap- vagy holdfolt fent, meg a kisebb piros részletek a testeken olyanok, mint sebek, jelek vagy kis érzelmi vészfények. Ettől az egész képnek van valami szertartásos, esti, majdnem apokaliptikus hangulata.

Attól működik igazán, hogy nem akarja eldönteni helyetted, pontosan kik ezek a lények. Meghagyja őket családnak, szellemeknek, madárembereknek, belső figuráknak egyszerre. És pont ettől lesz jó: nem elmesél valamit, hanem felnyit egy saját, sötét és költői világot, amiben az ember mégis rögtön felismer valami nagyon emberit.