Marko RODICS: Kádár Macskával 3/1, IMM 1987

Ebben a munkában az a legjobb, hogy a történelmi portré teljes komolyságát egyetlen, tökéletesen váratlan gesztussal semlegesíti: egy macskával. Nem jelkép, nem bélyeg, nem ideológiai tárgy takarja el az arcot, hanem egy hosszú szőrű, méltóságteljes, szinte túl szép cica, aki teljes nyugalommal ráül a történelem közepére. Ettől az egész egyszerre lesz abszurd, vicces és furcsán elegáns. Mintha a hatalom arcát végül nem az utókor, hanem a lakásbelsők legönfejűbb lénye foglalta volna el.

A macska itt nem puszta poén, hanem karaktercsere. A fekete-fehér portré hivatalos, merev, archivális világa helyett hirtelen megjelenik valami puha, élő, dekoratív és teljesen önjáró. A cica nem kommentál, nem tiltakozik, nem magyaráz — egyszerűen ott van, és ettől minden átíródik. A tekintet helyére szőr, testtartás, hiúság és egy enyhén lenéző macskaenergia kerül. Ez nagyon jó csere.

Külön erős, ahogy a meleg barna-arany szőrzet kiemelkedik a nyers fakeret, a téglafal és a könyvborító fekete-fehérsége közül. A háttér száraz és történelmi, a macska meg teljesen testi és jelen idejű. Ettől a munka nemcsak humoros, hanem vizuálisan is nagyon pontos: a múlt komorságára ráül valami puha, otthonos, kissé giccses szépség, és ettől az egész emlékezet hirtelen sokkal emberibb, sokkal esetlegesebb lesz.

Van benne valami felszabadítóan pimasz. Nem szétveri a portrét, csak elfoglalja. Olyan, mintha azt mondaná, hogy a történelem köré épített komolyságot néha elég egyetlen oda nem illő, mégis tökéletesen működő jelenléttel kibillenteni. És kevés jelenlét működik olyan magától értetődő fölénnyel, mint egy macskáé.