Szofink: Gyere, baba!

10x14 centis csodálatos kisgrafika a fanyar, néhol groteszkbe hajló humorú Szofink keze közül.

Szignózva.
Fénytől védett helyen tárolandó.

Ez a munka úgy néz ki, mintha a családi idill, a punkplakát és a vasárnap hajnali lakótelepi költészet egyszer csak közös gyermekfelügyeletet kapott volna. A felirat már önmagában telitalálat: egyszerre romantikus megszólítás és teljesen vállalhatatlan életprogram. A „Gyere, baba” lágysága után a „kukákat borogatni” olyan gyönyörűen rántja le az egészet a földre, hogy attól a lap azonnal karaktert kap. Nem egyszerűen vicces, hanem nagyon pontosan érzi, hol találkozik a gyengédség a teljes civilizációs lejtmenettel.

A figurák szándékosan esetlenek, és ettől kiválóak. A nagyobb alak egyszerre tűnik elszántnak, kimerültnek és kissé tanácstalannak, a kisebb szereplő pedig olyan energiával veti bele magát a jelenetbe, mintha a kukaborogatás nem deviancia, hanem generációkon átívelő családi hagyomány lenne. A kezében tartott zöld tárgy külön öröm, mert első pillantásra lehet játék, fegyver, konyhai eszköz vagy valami teljesen értelmezhetetlen relikvia — vagyis pontosan olyan kellék, amire egy ilyen abszurd háztartási forradalomnak szüksége van. A jobb alsó sarokban feltűnő zöld szemeteszsák pedig nem háttérelem, hanem célpont, ellenfél, sorsszerű végállomás.

Kompozíciósan kifejezetten ügyes, ahogy a plakátszerű felépítés működik. A felső és alsó szövegsáv keretbe foglalja a jelenetet, szinte propagandaposzter-jelleget ad neki, miközben a középrészben zajló káosz ettől még élőbbnek és szabálytalanabbnak hat. Ez a feszes szerkezet és a belső bolondozás jó párosítás: a rend ígérete és a rendetlenség gyakorlata egyszerre van jelen. A kevés szín használata is tudatosnak tűnik. A meleg sárga és narancs harsány, figyelemfelkeltő, majdnem reklámszerű, a zöld pedig pont annyira zavar bele, hogy az egész ne legyen túl kedves. Ettől a lapnak van egy enyhén mérgezett derűje, ami nagyon jól áll neki.

Szakmailag az a legérdekesebb benne, hogy a humor nem csak a szövegben ül, hanem a teljes vizuális logikát áthatja. A vonalrajz nem finomkodik, nem akar elegáns lenni, inkább közvetlen és idegesen eleven. Olyan, mint egy gyorsan lejegyzett belső jelenet, amit valaki még időben papírra vetett, mielőtt tényleg elindult volna kukákat borogatni. A naivnak tűnő forma mögött nagyon is tudatos ritmusérzék van: a tekintetek, a végtagok széttartása, a zsúfolt közép és a hangos feliratok együtt építik fel ezt a kissé trash, de meglepően pontos világot.

Az egészből árad valami szerethetően aljas életöröm. Nem akar szép lenni, nem akar fennkölt lenni, és szerencsére nem akarja megmenteni a nézőt sem. Inkább azt mondja: van a családi összetartozásnak egy olyan olvasata is, ahol nem kézen fogva sétáltok a naplementében, hanem közösen mentek hülyeséget csinálni. És ebben a formában ez valahogy nem is lehangoló, hanem felszabadító. Olyan darab, ami vigyorogva vállalja, hogy a szeretet néha nem emelkedett, hanem hangos, kusza és enyhén közveszélyes. Pont ettől él.