Altnőder Emese 02 fotó - méret: 20X20

Ez a kép olyan, mintha egy álom, egy emlék és egy késő esti szorongás véletlenül ugyanarra a nyersanyagra exponálódott volna — és meglepően gyönyörűen megúszták az ütközést. A virágcsendélet, a kékes belső tér, az asztal, az alma és az áttűnő emberi alak együtt nem egyszerű látványt adnak, hanem egy lebegő, réteges állapotot. Olyan, mintha a kép nem egy jelenetet mutatna, hanem azt, ahogyan valami benned megmarad.

A legerősebb benne, hogy nem akarja rendesen elmagyarázni magát. Nem mondja meg, hol kezdődik a test, hol ér véget a tér, mi van jelen, és mi csak lenyomat. Ettől lesz egyszerre intim és távoli, dekoratív és nyugtalanító. A virágok itt már nem pusztán virágok, hanem majdnem maszkok, majdnem sebek, majdnem ünnepi maradványok. A kék háttér hidegsége és a növényi formák puhasága között nagyon finom feszültség dolgozik.

Formailag is nagyon erős munka. A többszörös rétegződés, az áttetsző felületek és a véletlenszerűnek tűnő, de valójában nagyon szépen összeálló kompozíció miatt a kép egyszerre hat fotósan kortársnak és festőien érzékinek. Van benne valami a divatanyagok teatralitásából, valami a személyes gyász vagy vágy vizuális nyelvéből, és valami abból a csendes túlzásból, amitől egy kép hirtelen nem csak szép lesz, hanem el is kezd kísérteni.

Ez nem az a darab, amit az ember azért választ, mert “passzol a nappaliba”.

Ez az a darab, amit azért választ, mert hangulatot, zavart, szépséget és egy kis belső remegést akar a térbe.

Az emberek ezt azért veszik meg, mert nem egyértelmű, és pont ettől izgalmas. Mert minden ránézésre kicsit más. Mert egyszerre tud romantikus, sötét, kortárs és nagyon személyes lenni. És mert attól a szoba, ahol megjelenik, azonnal úgy néz ki, mintha ott nem csak laknának, hanem éreznének is.

Egyszerűbben: olyan kép, amitől a faladnak titkai lesznek.