Marko RODICS: Kátrányszagút Könnyező Kádár 3/1, IMM 1982

Ebben a munkában már nem egyszerűen eltakarják a szemeket, hanem kifúrják belőle az érzelmeket. A fekete-fehér, hivatalos portré önmagában még a megszokott történelmi komolyságot hordozná, de a szemek helyéről lelógó két vörös vezeték azonnal szétvágja ezt a rendet. Nem könnyek ezek a klasszikus értelemben, hanem valami sokkal ridegebb és zavaróbb: mintha az együttérzés, a bűntudat vagy az emlékezet helyén már csak kábel maradt volna.

A legjobb benne, hogy a gesztus egyszerre brutális és egyszerű. Nem kell hozzá semmi bonyolult allegória: két lyuk, két vezeték, és máris teljesen másként kezd működni az arc. A nézés helye itt szó szerint át van huzalozva. Ettől a portré már nem emberi jelenlétnek hat, hanem valami történelmi szerkezetnek, amelyből nem érzések, hanem bekötések lógnak kifelé. A vörös szín ráadásul szépen rájátszik a sebre, a jelzésre, a veszélyre és az ideológiai maradékokra is.

Sokat ad hozzá a környezet is. A nyers fakeret, a könyvborító fekete-fehérsége, a durva téglafal és alul a földközeli növényzet miatt az egész olyan, mintha nem galériában, hanem valami félig emlékmű, félig barkácsolt vallomás formájában állna előttünk. Nem steril tárgy, hanem odaszerelt állítás. Olyan munka, ami nem finomkodik, de nem is kiabál: csak hagyja, hogy ez a két lelógó szál elvégezze a teljes idegi munkát.

Az ilyen darab attól marad meg, hogy egyetlen abszurd mozdulattal mindent átállít. Először majdnem vicces, aztán kifejezetten kellemetlen, végül nagyon pontos. Mintha azt mondaná, hogy vannak korszakok, amelyek nem könnyeket hagynak maguk után, hanem vezetékeket: bekötéseket, maradék áramot, valami olyasmit, ami még sokáig lóg utánunk.