Szofink: Pretzel

10x14 centis csodálatos kisgrafika a fanyar, néhol groteszkbe hajló humorú Szofink keze közül.

Szignózva.
Fénytől védett helyen tárolandó.

Ez a munka úgy viselkedik, mintha egy gasztroblog, egy idegösszeomlás és egy független képregény-kiadvány egyszerre próbált volna plakátot csinálni, és meglepő módon remekül áll neki. A középpontban vergődő figura, aki egy óriásperec fogságában már nem tudja eldönteni, hogy gourmet élményben van része vagy egyszerűen csak sír, nagyon pontos kortárs állapotot fogalmaz meg: a mindennapi dráma és a túlstilizált fogyasztói kultúra találkozását. A „fleur de sel” emlegetése különösen szép húzás, mert egyetlen elegáns francia kifejezéssel emeli abszurd magasságba a teljes nyomorúságot.

Formailag a rajz szándékosan nyers és közvetlen. A vonalvezetés nem finomkodik, inkább vállaltan esetlen, ami itt nem hiányosság, hanem karakter. Ettől az egésznek van egy zine-es, underground bája, mintha a mű nem kérne engedélyt ahhoz, hogy működjön. A fekete kontúrok és a visszafogott, de nagyon hatásos narancs kiemelés kiválóan tartják össze a kompozíciót: a perec nem egyszerű kellék, hanem vizuális és jelentésbeli főszereplő, valóságos szénhidrát-alapú végzet. A fehér háttér szándékos üressége csak még jobban rásegít arra, hogy az egész jelenet valami abszurd, színpadias vallomásként hasson.

Szakmai szemmel nézve különösen ügyes benne, hogy a humor nem díszítőelem, hanem szerkezeti alapelv. Nem arról van szó, hogy van egy rajz, ami mellé odabiggyesztettek egy vicces mondatot, hanem arról, hogy a szöveg és a kép egymás idegrendszerére vannak kötve. A mondat nélkül a jelenet groteszk lenne, a jelenet nélkül a mondat csak jópofa; együtt viszont megszületik az a keserédes tónus, amitől a munka egyszerre nevettet és kicsit meg is szúr. Olyan, mint amikor valaki teljes komolysággal fogalmazza meg a legnevetségesebb problémáját, és ettől hirtelen gyanúsan emberi lesz.

Az egészben van valami nagyon mai: a mémkultúra gyors olvashatósága, az illusztráció intimitása és a kortárs szorongás önironikus nyelve találkozik benne. Nem akar nagy filozófiai rendszert felépíteni, mégis pontosan eltalál egy ismerős érzést: azt a pillanatot, amikor az ember már annyira túl van pörögve, hogy a saját összeomlását is kénytelen esztétikai kategóriákban értelmezni. És itt jön a legerősebb poén: a munka annyira könnyednek tűnik, hogy majdnem észrevétlenül csúsztatja be a kérdést, mennyi érzelem, feszültség és önkínzó túlérzékenység fér el egy sós perecben. Meglepően sok.